Megnyugtató(bb) volna úgy elmélkedni a mentális és szellemi gyengeség fogalmáról, hogy a magam részéről már legalább egy lépéssel tartok előrébb annál, hogy felállítottam a diagnózist. Ja, igazán jó volna, de nincs így. Lépésről csak álmodozom, így a "leheletnyi moccanás" mozdulatsor érzékletesebb, és ami fontosabb: pontosabban konvergál az igazsághoz.
Bizonyára mindenkinél - akit elkezd zavarni, hogy nincs ereje ehhez-ahhoz -, más-más motiváció váltja ki az igényt arra, hogy megfogalmazza azt: honnan, mihez, és milyen adottságokkal felvértezett erőforrásokat szükséges összekuporgatnia egy győzedelmes csata megvívásához a gyengeséggel. Merthogy az bizonyos, ha az ember belevág, akkor legalább egy valamivel tisztában kell lennie: ez bizony küzdelem a javából. Itt a gyengeséget képviselő harcos az esetek túlnyomó részében belead apait-anyait. Még csak azt sem jelenthetjük ki, hogy tisztességtelen eszközöket vet be, de hogy minden egyes rész sikerért szükséges megharcolni vele a végső győzelem, az akaraterő megszületése és felnevelése érdekében, afelől senkinek még csak kétsége se legyen. Merthogy nem kérdés, a csatát akkor nyered meg, ha képes vagy teret biztosítani a mentálodban az akaraterő megszületéséhez, és folyamatosan képes vagy trenírozni is őt. Ebben az esetben a gyengeség minden egyes sakk partitokban minimum bástya hátránnyal indul. Az nem rossz deal:-) Nos nézzük.

Gondtalan gyerekkor, steril küzdőterek, igazi faszagyerek sehol, aki orrba verne párszor, magasságok és mélységek csak filmekben és álmokban, így szintkülönbség szinte semmi, izzadságcseppek csak a focipályán, szinte minden karnyújtásnyira, küzdelem sehol (se magammal, se mással). Közben a felszínen here-vere, nyaranta Görögország a családdal, a legfinomabb csokik, és a legújabb gördeszka márka Németországból, jólét, belvárosi gimnázium, gondolkodni nem nagyon szükséges, maximum azon, hogy éppen milyen Guns n’ Roses plakátot tegyek ki az ágyam fölé, és hogy Winnetou létezik-e igazán, merthogy ilyen fasza gyerekkel baromi jó azonosulni. Szóval elvoltam. De magamról magamnak semmit nem árultam el. Esélyesem sem volt, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy lélek és szellem nálam/nekem hogyan/milyen nexust ápol. Így telik el 18 év. Hála a jó égnek, hogy közben megsuhint a szerelem, ami elkísér a mai napig, reményem van abban, hogy ebben az életemben egészen a sírig.

Egyébiránt most már abban bizonyos vagyok, hogy a gyengeség faktor életem első 18 évében óriási burjánzást hajtott végre bennem, teret és lehetőséget, ezáltal olyan egérutat adtam számára, amelyet nem szégyellt kihasználni. Nincs veszélyesebb annál, mint amikor kizárólag a felszínen mozgunk. Érzésre komfortos, hiszen szinte semminek nincsen komoly tétje. Ezzel altat a gyengeség manó. Aztán fogja magát, szép csendben kettesbe kapcsol, és a nyomát is alig látjuk. Most tehát előttem van. De csak ideig-óráig. Merthogy utánaeredtem. Hogy hogyan, arról legközelebb.