2014. szeptember 29., hétfő

 Most kezdem el.  Hetek óta készülök arra, hogy naplózzam a mindennapjaim. Hogy kitűzzek egy zászlót a 0. ponton, és felcímkézzem olyan, a jelenlegi életszakaszomban fontosnak megítélt konkrét projektekkel, célokkal, amelyeket régóta nem, vagy csak nagyon rövid ideig sikerült megvalósítanom. Az a tervem/vágyam, hogy ezeket a projekteket folyamatában láttassam magammal, és minden nap feljegyezzem az aktuális státuszukat. Akár csak pár mondat, pár sor erejéig. De legyen mit visszanézni 1, 2, 15, 20 nap távlatából. Hogy érzékelhetően lássam, látassam magammal: melyikkel hogy állok. Arra vágyom, hogy képes legyek objektív lenni. Hogy mindig azt írjam le, ami valójában megtörtént velem/bennem. Arra vágyom, hogy a fejlődést lássam vissza.

Sok minden „esett le” az elmúlt 5 hónapban. Megtanultam igényt támasztani magamban ahhoz, hogy elkezdjem megismerni magamat. Csodás folyamat ez. Amikor elkezdtem befelé tekintgetni, először a mindenséget kerestem, az örök és kedves igazságot. Komfortos volt. Amikor úgy éreztem egyre lejjebb merülök, minden kristálytisztán egyszerűnek és rugalmasnak tűnt. Kellemes volt. Aztán később csak lassabban tudtam haladni, és megrekedtem. Bizonytalan volt.  Aztán persze megijedtem. Szerencsére az ösztöneimre hallgattam, elengedtem egy pillanatra az önismereti fonalat, és ha nem is rögtön, de jött az üzenet:

„nincs egyetlen legjobb út, csak sokféle nézőpont, és rengeteg tudás, meg a saját céljaid, amiket magad elé állítasz, és megpróbálod megvalósítani ...” – Kátai Gábor

Van úgy, hogy azok helyezik beléd az itinert, akik per/most testben nincsenek itt. Van úgy, hogy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ezek az energiák elementáris hatással vannak rád, és megsokszorozzák az erődet. Van úgy, hogy ezt az állapotot megosztod a környezeteddel.

És van úgy, hogy 36 évesen úgy döntesz, magadnak szeretnél karácsonyi ajándékot adni. December 24-én elárulom magamnak/nektek, hogy mi volt a fa alatt.