Amikor életed egyik legnagyobb projektjében valami igazán váratlan történik. Amikor ez a valami a terveid szerint nem a projektline része. Amikor kezdesz egyre többet magadban lenni, és már olyan is előfordul, hogy ilyenkor jóban vagy magaddal. Amikor még természetesen többször vagy baromira bizonytalan, mint magabiztos, de jó megélni, hogy amikor felemeled az állad, akkor ott belül is, ahol mostanában elkezdtél kutakodni, ott is mozgást érzel. Amikor már tudod biztosan, hogy bármi is fog történni, a gyengeség manó egyet bizonyosan érez: elindultál utána. Amikor mindeközben a gyengeség faktor azért is érezteti aktívabban a jelenlétét, merthogy frusztrálja/elégedetté teszi a tény: foglalkoznak vele. Amikor a "belülre" - "kívülre" mérkőzés kínai asztaliteniszezők csuklógyorsaságának utazósebességét felvéve zajlik benned, és tudod, hogy ezen a meccsen minden lehetsz, de bíró az bizonyosan nem. Amikor kezdenél türelmetlen lenni, de szerencsére gyorsan bevillan: az a legegyszerűbb, tehát inkább nem. Amikor viszont már nem tehetsz egyenlőségjelet a türelem és a megelégedés közé. Amikor a dobütő már a te kezedben van, a ritmust azonban még nem írtad meg, de mindegy is: eljátszani még úgysem tudnád. Amikor az eszközök már körvonalazódtak benned, legyártani azonban még le kell őket, de ez hagyján: a használati utasítás úgyis még csak általad ismeretlen nyelven van megírva. Amikor az életed nemcsak szellemi síkon, de a funkcionális színteret illetően is másról kezd el szólni, mint eddig. 

Ekkor egy este, egy kiállítás megnyitójáról hazafelé indulva a gyengeség manót úgy rengeted meg egy pillanatra, hogy nem tudni melyikőtök lepődik meg jobban. Ekkor az Erzsébet téren valamiért nem taxiba ülsz, hanem gondolsz egyet, és elindulsz haza gyalog. Ekkor 100 méter után úgy érzed, hogy volna kedved futni kicsit. Ekkor várod, hogy 150 méter után elkezdjen marhára zavarni a benned lévő két korsó sör, és elkezdje feltörni a pacsker a lábadat, amin nincsen zokni. Ekkor azon veszed észre magad, hogy már  a Lánchídon vagy. Ekkor már tisztában vagy azzal, hogy a csoda elkezdett gördülni. Ekkor elmosolyodsz, és már akkor is inkább futsz, amikor gyalogolni komfortosabb volna. Ekkor már az Attila úton jársz, és bőgve üvöltöd a világba: "Gáborka, nem tudok gyalogolni, látod, itt fogod a kezem, és löksz előre". Ekkor persze bele kell sétálnod 500 méterenként, de olyat érzel futás közben, mint amilyet nem éreztél tán soha. Ekkor már másfélszer annyit tettél meg, mint az elmúlt időszakban a futóedzéseken egyhuzamban. Ekkor már 40 perce folyamatos mozgásban vagy. és hazaérsz.

Amikor ezen sorok utolsó betűjét leütöm, akkor villan be, hogy marhára nem erről akartam írni a harmadik bejelentkezésemkor. Ekkor azonban mosoly ül ki az arcomra: a gyengeség manó hátra fordult...