Csak elmosódott képünk van arról a pillanatról, amikor 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és egy maraton után a kezünket a magasba emelve, tapsvihar közepette befutunk a célba Nagyatádon. 12 óra 26 perc. Ennyi ideig alkottunk egy megbonthatatlan, az egymásra, és önmagunkra figyelésre egyaránt alapuló közösséget négyen. A Kátai Móka Team csapata, akik 216 váltóból a 151. helyen értünk célba. Petra, Évi, Gábor és Áron.
Már az elmúlt 3 hónapban is többször vált valósággá számomra az, hogy létezik interakció lélek és lélek között párhuzamos idődimenziókban, de az érzés csak július 26-án avanzsálódott bizonyossággá. Mert minek tudhatod be azt a pillanatot, amikor a még mindig 20 kiló súlyfelesleggel a testeden,a 35 fokon tűző napban úgy érzed, hogy elfogyott minden erő, és nem tudsz tovább futni, akkor ott terem melletted a barát, a lelki társ és ugyanúgy mosolyog, mint azon a pólón, amit csuromvizesre izzadtál az elmúlt egy órában? És nem állsz meg, biccentesz egyet az ég felé, sírdogálsz egy fél percet, és haladsz tovább, hogy megcsináld azt amit kitűztél magad elé. Mert minek tudhatod be azt az időszakot, amikor a barát és lelki társ testi halálát csak egy átmenetként éled meg, és az ő energiája hatására fordítasz magadon egy olyat, hogy magad sem tudod honnan jött hozzá az erő? Mert minek tudhatod be azt a viszonyrendszert, amelyben két fiatal nő kizárólag a te kedvedért, kérdés nélkül beszáll egy olyan játékba, amelynek részeként egy számukra ismeretlen ember emlékének adóznak ők is, és rájuk aggatnak egy arcképet ábrázoló pólót, amiben órákon keresztül bringáznak és futnak, miközben folyamatosan jelzik feléd: Áron, mi is érezzük, hogy itt van Gábor...
Az én értelmezésemben arról van szó, hogy igenis: a csodák ideje nem járt le. Olyan mérhetetlen komplex valamivé lett gyúrva az ember, hogy szinte bármire képes, ha visszaigazolva látja a mentális receptorai által, hogy a lélekfejlődése érdekében szükség van bizonyos célok teljesítésére. Jómagam még annyira az út elején járok, hogy egyelőre a fizikai teljesítőképességem kapcsán bizonyítottam be magamnak: vannak még erőtartalékaim. Most ezt szeretném feszegetni még kicsit, amely folyamattól azt várom, hogy lépésről lépésre a mentális erőterem is megerősödik, és elkezd körvonalazódni: mi is pontosan a dolgom itt és most.
A gyékényesi tó vizében, majd pedig a kerékpár és futó pályán volt pár pillanat, amikor úgy éreztem, hogy lesz valami konkrét konklúzió. Azóta bizonyossá vált bennem, hogy idő kell még annak a kimondásához, hogy pontosan mi is történt velem az elmúlt 3 hónapban, majd pedig július 26-án Nagyatádon. Egyben azonban biztos vagyok. Önző lennék, ha legalább nem próbálnám meg átadni az élményt, amit megéltem az elmúlt időszakban. Átadni azoknak, akik hozzám hasonlóan keresnek valamit. Átadni a csodát, ami nem más, minthogy a keresgélés közben megleljük a fényt. A fényt, ami utat mutat.
Így hát rövidesen megnyitom az "életváltók táborát". Hogy hol, mikor, és milyen formában, még csak sejtések szintjén érzékelem. A legközelebbi alkalommal meg is osztom.
