Kilépett a kapun és balra fordult. Nem maradt ideje arra, hogy a hideg, metsző levegő ellen védekezve beleburkolózzon a kabátjába, mert úgy érezte, hogy vágni lehet a tisztaságot, ami körülveszi. Így hát fejét felvágva embereset kacsintott egy kuncogó felhőnek és jóleső érzéssel nyugtázta, hogy már képes beleszeretni az igazán hideg levegőbe is.
Az ellentmondásokkal egyébiránt hadban állt, talán ezért is alakult úgy, hogy hosszú időn keresztül másolta a reakciókat mindenre, amire úgy általában azt érezte, hogy fontos számára. Másolva szerette a kályha melegét, a tenger édesen sós simogatását, az öncélú tevékenységek elvégzése után learatandó babérkoszorúk eleganciáját, és vigyorgott ütemesen, amikor érteni/érezni illett a meleg és hideg, a magas és mély, a hangos és halk, valamint a sima és rücskös összefüggésrendszereit. Igazán bajban a jó és gonosz viszonyának simogatása, és tettetett megértése közben érezte magát. Nem kutatta, hanem lopta az önmaga megismeréséhez vezető út kilométereit. Nem csoda, hogy az utóbbi időben nem is érezte már jól magát.
Az utca végén rögzült benne, hogy nincsen terv. Észlelte, hogy most megijedni kéne, hiszen arra még halványan emlékezett, hogy az a trendi, ha van terv. Ha szinte minden pillanatban végrehajtásra kerül egy valami igazán cuki és tetszetős stratégia folyamatábrájából kiszedett képkocka. A legijesztőbb rémképek egyikeként vázolódott fel benne, hogy nem egyértelmű a kanyar iránya, amit vennie szükséges. Sem itt és most, sem pedig bárhol és valamikor. Aztán pont a semmiből, amilyen gyorsan és hirtelen ijesztően rajzolódott ki a rémkép, olyan nesztelenül és lágyan simult bele a pillanat lepkeszárny vékonyságú felismerésébe: az irányjelző belülről vezényel. Ebben megnyugodott.
Közben a helyszín színpad minimum 180 fokot forgott és emelkedett ki a tengerszint-közelből, ő pedig fura, de jóleső morgással konstatálta, hogy az utcai cipője milyen hóbortosan elegánsan kerülgeti az avar nélküli sársíneket. Csak az első pillanatban intette visszafogottságra őt az erdei miliő, és az, hogy az utcai cipő eleganciája nehezen összeegyeztethető a minden pillanatban aktív rezgéssel, miszerint besározódik a lábbeli. Egy ideje már próbálgatta, hogy milyen is, amikor tudatosan lassítja a tempóját. Gondolati, tudati és fizikális szinten egyaránt.
A jövés –menés kapcsán tűnt a legteljesíthetőbb küldetésnek, hogy lassít. Jelesül a léptein. Az utóbbi időben ugyanis azon vette észre magát, hogy első észlelésre azokban az ihletett pillanatokban is fontosabb számára a sebességre hagyatkozó ütem, amikor a természet befogadja őt, és lehetősége kínálkozik az őszinte és nyitott interakcióra földdel, falevéllel, szélnótával, bokrokkal, titokzatosan mintás gombafejekkel és minden természetessel, ami még naturalitásában megmaradt a természetből az emberiség számára. Ez pedig fura volt. Fura, és disszkomfortos ritmusban lüktető. Miért siet akkor is, amikor a pillanat befogadásához pont, hogy vissza kéne váltania. Elege volt a lüktetésből, és abból, hogy minden egyes szívdobbanáskor felsejlik egy nem kívánt erősebb dobalap. Szeretett volna átülni a dobszerkó mögé. Csak egy pár pillanatra, addig, amíg állít az erősségen, puhít a dobütőkön, és vékonyabb hártyájú fóliát helyez a dobokra, majd pedig az önmagához vezető úton úgy tud tovább lépdelni, hogy a tempó már nem kérdés. Hogy a nagyon lassúnak tűnő haladás nem ingerszegény belső környezetnek ágyaz meg, hanem ellenkezőleg: új frontokat nyit. Az újra, és a megszokottól eltérő ingerekre folyamatosan szomjúzott egyébként is.
Szellős erdőrésznek bizonyult a kaptató, amin megkezdte a mászást. A fák mintha egyeztették volna az egymástól való minimum távolságot, hogy teret hagyjanak maguknak, ezzel is érzékeltetve: a természet is tervez. És bár az örökzöldek a domb másik oldalán tanyáztak, nem lehetett tudni, hogy a távolban átszűrődő napfény mikor csodálkozik rá arra, hogy már nem a csupasz, de kedvesen nyikorgó fák kísérik útját, hanem a sokkal szélesebb látótér, és a friss, már-már érzelemkifejezésre is nyitott, harapnivaló kellemes hideg lég.
A természettel való kacérkodása új keletű kapcsolatnak számított, és a tini szerelmek bizsergető izgalma kerítette hatalmába, amikor azt észlelte: nem semlegesek számára a mesterségestől zsigeri módon megkülönböztethető hanghatások, illatok, fények. Amikor tudatosult benne, hogy a természetben való lét során vannak olyan ezredmásodpercek, amikor eggyé válik több milliónyi tonna kő-kavics-föld-humusz erejével és tisztaságával, sokszor azért sem merte megélni a pillanatot, mert fogalma sem volt arról, milyen energiacsóvák keringőznek ilyenkor körülötte.
Összességében azon ritka pillanatok során is kételkedett a lelkének nyugalmi állapotában, amikor esélye lett volna megélnie a jelenben: békében van magával, és az, ami körülveszi: kiszorul. Kiszorul és nincs jelentősége. A lényeg szempontjából nincs jelentősége, mert kívül van az esszencián. Arra vágyott, hogy a lelke és szelleme egy transzparens, és mindkettőjük számára korrekt egyezséget hozzanak tető alá: zsigeri módon és tét nélkül csak a természettel engedjék vegyülni a DNS szálakat, az érzelmeket és a gondolatokat. Ezt meg kellett lépni, nem volt mire várni.
A távolban, a kaptató tetején, ahol még talán a lombos fák sem ölelik át az utat a nyári hónapokban sem, alakok egy csoportja közeledett felé. Tudta, hogy lesznek találkozások, amelyek időben és térben nincsenek egyeztetve semmilyen kompatibilis rendszerrel, és mégis nagy a jelentőségük. Kereste ezeket az alkalmakat, hiszen ilyenkor lehetősége kínálkozott az irányítatlanul őszinte önkifejezésre. A szél és a lég ekkor már pirospozsgás arccal futkározott az életörömmel teli, gúnyájuktól megfosztott csupasz fák között, így a hideget sem érezte már.
Kilépett a cipőjéből, és somolyogva morfondírozott azon, hogy a zoknija milyen durcás lehet most, majd elindult a társaság felé.
(Folytatása következik).
