Köszönhetően számos körülménynek, az utóbbi három hónapban - fogalmazzunk óvatosan - a mindennapok közegében más jelleggel és más ritmusban mozogtam, mint előtte 35 évig. Hogy miért éppen most dobta ezt a gép, már nem igazán foglalkozom vele. Egyelőre háladallamokat fogalmazok hol ennek, hol annak. Ezen tevékenységek közben/után most már majdnem mindig ugyanazt a konklúziót horgászom ki a mélyből: a harmóniát megformázni, konzerválni és magamévá tenni csak én tudom. Jó hír, hogy ezt a megtapasztalást már senki nem veheti el tőlem, kicsit harcosabb az, hogy hozzávetőlegesen látom azt is: temérdek tennivalóm van.
Jelesül most éppen az, hogy az utam legelején leszögezzem magamnak/nektek: már tudom hogy a legfontosabb harcokat egyedül fogom megvívni, de ahhoz még gyenge vagyok, hogy azokat a támogató és segítő energiákat, amelyeket az utóbbi hetekben irgalmatlan boldog lelkülettel fogadok, ne használjam fel az útirány kijelöléséhez.
Így hát, bár már nem terveztem bejelentkezést Nagyatád előtt, ezzel a dallal szeretném megköszönni mindennek és mindenkinek az elmúlt 3 hónapot. Ott lesz a fülemen szombaton.
Azon embertársaim pedig akik kicsit túlsúlyosak, és/vagy hiányzik valami az életükből, de nem tudják megfogalmazni hogy mi az, és/vagy keresik a harmóniát, de sehogy sem találják, és/vagy nincs merszük ahhoz, hogy elkezdjenek belülre figyelni, nos... Rettegjenek, mert ha túlélem Nagyatádot, hívom őket egy utazásra. Merthogy feladat lészen, nem kis feladat!
