Kacérkodom a gondolattal jó ideje. Hogy írok nemcsak magamnak. Hanem úgy minden mindegy alapon (ez persze nem igaz…) kifelé is. Kicsit levetkőzve, mezítelenül, kijelentést kérdéssel vegyítve, hogy a reakció interakció (is) legyen. Az utolsó impulzust, mint ahogyan a mostani élethelyzetemben számos, számomra igazán fontos kérdésben, ehhez is Kátai Gábor biztosította. Gábor a barátom, mentorom, lelki társam. Gábor látszólag most nincs itt, nincs közöttünk. Arcát, mosolyát fényképeken, videókon láthatjuk vissza. Egyébiránt természetesen nagyon is itt van. Mióta szülővárosában, Táton elbúcsúztunk a testétől, azóta a kapcsolatunk mélyebb, intenzívebb.

Azt gondolom arról van szó, hogy eddig bírtam magamban tartani a felfedezést, amit tettem Gábor halála óta. És mivel azt megtanultam tőle, hogy a hozzáadott érték intézménye rendszerektől függetlenül folyamatosan ápolandó felépítmény, így hát megpróbálkozom elmesélni a csodát, amit kaptam tőle. Lesz szó önmegismerési folyamatokról, küzdelmekről, boldogságcseppekről, félelmekről, családról, gyerekekről, esti mesékről, türelemről, élvezetekről, naplementéről, barátokról, önbizalomról, adottságokról, mezőkről, testvérről, társról, elbizakodottságról, génekről, apáról és anyáról, csillagokról, sportról, hitről, tengerről és óceánról, Istenről és Sátánról, beszédhibáról, álmokról, holdról, nagyiról, zenéről, harmóniáról, mennyországról és pokolról, és mindenről, ami kapcsolatban áll a csodával.

Egy biztos, a – maximum – alaphelyzetben lévő váltómat meg kellett érintenem, majd meg kellett mozdítanom ahhoz, hogy a váltó elmozduljon. Erre 36 évig nem voltam képes. A gépezet még nem mozog, de az esély nálam, hogy egyszer duruzsoljon a motor.

Meg nálad, hogy segíts ebben nekem, magadnak. Meg akinek szüksége lehet, annak.

Hogy milyen egyszerű gyengének lenni, arról jelentkeznék legközelebb.