Életváltó

"A szerencse az, amikor a tehetség találkozik a szorgalommal" - visszhangzott magában az imádott lelki társ üzenete, és bátran fúrta bele a a sáros avarba a zokniját. Nem tudta, hogy ebben a pillanatban melyik vágy az erősebb benne: a szerencse hozó, vagy a szerencsés pillanatot elcsenő figura megformálása. Az ezredmásodpercig tartó hezitálást abban a pillanatban elvesztegetett időnek értelmezte, amikor a labdát dobó bájos lány a dobást követően a kezeivel üzent a vele szemben egy székformájú tárgyban ülő, első ránézésre szemérmesnek tűnő pirospozsgás arcú lánynak. A labda szinte megállás nélkül mozgásban volt, valaki dobta, valaki ütötte, ő pedig egyre erőteljesebb késztetést érzett arra, hogy közelebb lépjen, és aktív résztvevője legyen a körnek. Vágy ilyen gyorsan még nem fogta el: tartozni szeretett volna ezekhez az idegen emberekhez, akik már első ránézésre is érdeklődést és izgalommal teli kíváncsiságot váltottak ki belőle.

Az érzés csak erősödött akkor, amikor egy fehér ruhában ülő férfi hadonászva kapott a felé szálló labda után, és miután a labda jó méterre elpattant tőle, a körben ülő férfiak erőtől duzzadó, mélyről jövő nevetésben törtek ki. Elragadta a pillanat, így csak utólag vette észre, hogy a labdát elvétő férfi nincsen szemkontaktusban a többiekkel. Nem tudta eldönteni, hogy a már kihűlt tűzrakóhely még megmaradt langymelege, vagy pedig az izgalmas és színes energiacsóvákat keringető társaság látványa késztette mosolygásra, de azon vette észre magát, hogy huncutul egy, kerekekkel felszerelt székben ülő, erőtől duzzadó szemüveges férfi mellé toppan, és mohón várja, hogy találkozzon a szivárvány minden színében pompázó labdával.

Ekkor már az alkonyatba forduló erdő minden, a közelben lévő teremtménye is kíváncsi várakozással társult a körhöz, amelynek tagjai úgy fogadták be, hogy nem kérdezték, miféle, és honnan való. Maga sem értette pontosan, hogy mi is történik, hiszen a rezgésszám dinamikusan és komfortosan lengett ki folyamatosan, miközben a pillanat manók pontosan érezték, hogy mikor érdemes/szükséges lassítaniuk az ihletett perceket.

Volt pillanat, amikor édes-szomorkás, volt, hogy gurgulázó kacagás által megágyazott őszinte életöröm lett úrrá a társaságon a színpompás vitális labda röppályája közben. Felfogni még nem vélte, csak a zsigerein keresztül értetlenkedett azon, hogy mi is történik vele, hiszen egyszer-egyszer kézzel lábbal mutogatott, vagy becsukott szemmel hajította tovább a felé érkező labdát, és olyan is előfordult, hogy csak a kinyújtott kezével elérhető dobásokat kapta el. Elleste, ők hogyan csinálják.

Már a csillagok keltette fényekben úszott az erdő, de a labda nem fáradt, ő pedig úgy döntött, hogy marad. Volt, hogy kiválasztottnak érezte magát a tabuk nélküli energiamezőben, volt, hogy szégyenlősen sütötte le a szemét egy-egy, általa elvétett dobás után, de a reakció mindig ugyanaz volt a részükről. 

Befogadták.Visszavonhatatlanul és végérvényesen. 

(Folytatása következik).

Kilépett a kapun és balra fordult. Nem maradt ideje arra, hogy a hideg, metsző levegő ellen védekezve beleburkolózzon a kabátjába, mert úgy érezte, hogy vágni lehet a tisztaságot, ami körülveszi. Így hát fejét felvágva embereset kacsintott egy kuncogó felhőnek és jóleső érzéssel nyugtázta, hogy már képes beleszeretni az igazán hideg levegőbe is.

Az ellentmondásokkal egyébiránt hadban állt, talán ezért is alakult úgy, hogy hosszú időn keresztül másolta a reakciókat mindenre, amire úgy általában azt érezte, hogy fontos számára. Másolva szerette a kályha melegét, a tenger édesen sós simogatását, az öncélú tevékenységek elvégzése után learatandó babérkoszorúk eleganciáját, és vigyorgott ütemesen, amikor érteni/érezni illett a meleg és hideg, a magas és mély, a hangos és halk, valamint a sima és rücskös összefüggésrendszereit. Igazán bajban a jó és gonosz viszonyának simogatása, és tettetett megértése közben érezte magát. Nem kutatta, hanem lopta az önmaga megismeréséhez vezető út kilométereit. Nem csoda, hogy az utóbbi időben nem is érezte már jól magát.

Az utca végén rögzült benne, hogy nincsen terv. Észlelte, hogy most megijedni kéne, hiszen arra még halványan emlékezett, hogy az a trendi, ha van terv. Ha szinte minden pillanatban végrehajtásra kerül egy valami igazán cuki és tetszetős stratégia folyamatábrájából kiszedett képkocka. A legijesztőbb rémképek egyikeként vázolódott fel benne, hogy nem egyértelmű a kanyar iránya, amit vennie szükséges. Sem itt és most, sem pedig bárhol és valamikor. Aztán pont a semmiből, amilyen gyorsan és hirtelen ijesztően rajzolódott ki a rémkép, olyan nesztelenül és lágyan simult bele a pillanat lepkeszárny vékonyságú felismerésébe: az irányjelző belülről vezényel. Ebben megnyugodott.

Közben a helyszín színpad minimum 180 fokot forgott és emelkedett ki a tengerszint-közelből, ő pedig fura, de jóleső morgással konstatálta, hogy az utcai cipője milyen hóbortosan elegánsan kerülgeti az avar nélküli sársíneket. Csak az első pillanatban intette visszafogottságra őt az erdei miliő, és az, hogy az utcai cipő eleganciája nehezen összeegyeztethető a minden pillanatban aktív rezgéssel, miszerint besározódik a lábbeli. Egy ideje már próbálgatta, hogy milyen is, amikor tudatosan lassítja a tempóját. Gondolati, tudati és fizikális szinten egyaránt.

A jövés –menés kapcsán tűnt a legteljesíthetőbb küldetésnek, hogy lassít. Jelesül a léptein. Az utóbbi időben ugyanis azon vette észre magát, hogy első észlelésre azokban az ihletett pillanatokban is fontosabb számára a sebességre hagyatkozó ütem, amikor a természet befogadja őt, és lehetősége kínálkozik az őszinte és nyitott interakcióra földdel, falevéllel, szélnótával, bokrokkal, titokzatosan mintás gombafejekkel és minden természetessel, ami még naturalitásában megmaradt a természetből az emberiség számára. Ez pedig fura volt. Fura, és disszkomfortos ritmusban lüktető. Miért siet akkor is, amikor a pillanat befogadásához pont, hogy vissza kéne váltania. Elege volt a lüktetésből, és abból, hogy minden egyes szívdobbanáskor felsejlik egy nem kívánt erősebb dobalap. Szeretett volna átülni a dobszerkó mögé. Csak egy pár pillanatra, addig, amíg állít az erősségen, puhít a dobütőkön, és vékonyabb hártyájú fóliát helyez a dobokra, majd pedig az önmagához vezető úton úgy tud tovább lépdelni, hogy a tempó már nem kérdés. Hogy a nagyon lassúnak tűnő haladás nem ingerszegény belső környezetnek ágyaz meg, hanem ellenkezőleg: új frontokat nyit. Az újra, és a megszokottól eltérő ingerekre folyamatosan szomjúzott egyébként is.

Szellős erdőrésznek bizonyult a kaptató, amin megkezdte a mászást. A fák mintha egyeztették volna az egymástól való minimum távolságot, hogy teret hagyjanak maguknak, ezzel is érzékeltetve: a természet is tervez. És bár az örökzöldek a domb másik oldalán tanyáztak, nem lehetett tudni, hogy a távolban átszűrődő napfény mikor csodálkozik rá arra, hogy már nem a csupasz, de kedvesen nyikorgó fák kísérik útját, hanem a sokkal szélesebb látótér, és a friss, már-már érzelemkifejezésre is nyitott, harapnivaló kellemes hideg lég.

A természettel való kacérkodása új keletű kapcsolatnak számított, és a tini szerelmek bizsergető izgalma kerítette hatalmába, amikor azt észlelte: nem semlegesek számára a mesterségestől zsigeri módon megkülönböztethető hanghatások, illatok, fények. Amikor tudatosult benne, hogy a természetben való lét során vannak olyan ezredmásodpercek, amikor eggyé válik több milliónyi tonna kő-kavics-föld-humusz erejével és tisztaságával, sokszor azért sem merte megélni a pillanatot, mert fogalma sem volt arról, milyen energiacsóvák keringőznek ilyenkor körülötte.

Összességében azon ritka pillanatok során is kételkedett a lelkének nyugalmi állapotában, amikor esélye lett volna megélnie a jelenben: békében van magával, és az, ami körülveszi: kiszorul. Kiszorul és nincs jelentősége.  A lényeg szempontjából nincs jelentősége, mert kívül van az esszencián. Arra vágyott, hogy a lelke és szelleme egy transzparens, és mindkettőjük számára korrekt egyezséget hozzanak tető alá: zsigeri módon és tét nélkül csak a természettel engedjék vegyülni a DNS szálakat, az érzelmeket és a gondolatokat. Ezt meg kellett lépni, nem volt mire várni.

A távolban, a kaptató tetején, ahol még talán a lombos fák sem ölelik át az utat a nyári hónapokban sem, alakok egy csoportja közeledett felé. Tudta, hogy lesznek találkozások, amelyek időben és térben nincsenek egyeztetve semmilyen kompatibilis rendszerrel, és mégis nagy a jelentőségük. Kereste ezeket az alkalmakat, hiszen ilyenkor lehetősége kínálkozott az irányítatlanul őszinte önkifejezésre. A szél és a lég ekkor már pirospozsgás arccal futkározott az életörömmel teli, gúnyájuktól megfosztott csupasz fák között, így a hideget sem érezte már.

Kilépett a cipőjéből, és somolyogva morfondírozott azon, hogy a zoknija milyen durcás lehet most, majd elindult a társaság felé.

(Folytatása következik).

Három betű. Csupán három betű. Nem is túl karakteres betűk. Egy „j”, egy „e” és egy „l”. Mégis. Tán észre sem vesszük, de ez a szó észrevétlenül vált/válik az életünk részévé. Számos élethelyzetben használjuk, sok mindenről gondoljuk/érezzük azt, hogy ezzel a szóval ideálisan ki tudunk fejezni észleléseket, amelyeket kívülről - belülről kapunk.

Folyamatosan észlelünk, fogadunk, értelmezünk és elemzünk jeleket. Amelyeknek vagy örülünk, vagy pedig megijedünk tőlük. És tulajdonítunk nekik sok esetben komoly jelentőséget. Jelekből vonunk le nagy ívű, az életünkre komoly befolyással bíró következtetéseket. Meg hát házasítjuk őt. Például a sorssal.

A Jel és a Sors látszólag komfortos párkapcsolatban élnek egymással. Meggyőződésem, hogy csak kevés Jel-Sors házasság nyugszik biztos, átgondolt és őszinte alapokon. Merthogy a legtöbb esetben kívülről érkező jelekkel bíbelődünk. Megszoktuk, hogy jeleket kapni szoktunk. Amelyeket aztán körülnézegetünk, megsimogatunk vagy megpaskolunk, ismerkedünk vele, kifejezzük tetszésünket vagy nem tetszésünket az irányába, majd pedig elhelyezzük őt egy polcra. A lelkünkbe, elménkbe, mentállunkba. Éppen oda, ahol az aktuális élethelyzetünk alapján a legszívesebben látjuk őt. Eddig rendben is volnánk.

De mi van akkor, ha ezt érzékeljük, hogy olyan is van/lehetséges, hogy a jelt mi magunk adjuk? Például magunknak. Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy most egy kis ideig elég a külső jelekből? Megköszönöd, értelmezed őket, és úgy döntesz, hogy a kívülről érkező jelek világában most kicsit külön utas leszel. Mi van akkor, ha egyszerre te vagy/leszel a (jel)adó, a csatorna és a fogadó egyben? Mi van akkor, ha az történik, hogy a csoda belülről fakad, és már nem kívülről várod a jeleket, megerősítéseket, reakciókat? Meg a bólintásokat, simogatásokat, dicséreteket, magyarázatokat. Mi van akkor, ha tényleg rálépsz arra az útra, amelyik azért csodás, mert a belső hangok adják a dallamot? Mi van akkor, ha elhiszed, hogy a folytonosan vágyott harmónia megteremtésében képes vagy Te lerakni az első építőkockát? Mi van akkor, ha a kint-bent viszonyrendszerben a „bent” képes kicsit nagyobb teret nyerni?

Tekintettel arra, hogy még friss az élmény, így én is csak tapogatózóm. És természetesen arról nem mondanék le, hogy jelek útján (is) szeretve legyek olyan emberek és energiák által, amelyekkel harmóniában vagyok. Szeretetet kifejezni/adni, és szeretet fogadni/kapni: ezek csodálatos interakciók, amelyek az életet magát jelentik! De nem szeretném, hogy komoly közük legyen azokhoz a folyamatokhoz, amikor külső jelekből vonunk le mélyreható következtetéseket. Arra vágyom, hogy a következtetések levonásához a támogatást és az útmutatást belül vezénylő karmester által daloló kórus dallamai adják, ne pedig bizonytalan eredetű és irányultságú jelek.

És hát persze. Az ellopott okos telefon is egy jel volt. Nincs értelme játszanom a vakot. És nem is akarom. Az életváltó utazásomban egy olyan pillanat/történés volt, aminek meg kellett történnie. Történhetett volna ezerféleképpen, és pont mindegy, hogy végül hogyan valósult meg. Egy a fontos: belülről reagáltam rá.

A legközelebbi konkrétum: 2015. június, Velence: olimpiai távú triatlon verseny. Bizonyos, hogy nem fogom tudni megcsinálni, ha nem megyek le 90 kiló alá. És a mostani utazásban nagyon-nagyon nem lenne jó, ha nem tudnám megcsinálni…

„nincs egyetlen legjobb út, csak sokféle nézőpont, és rengeteg tudás, meg a saját céljaid, amiket magad elé állítasz, és megpróbálod megvalósítani ...” – Kátai Gábor

 A ma reggeli futás után, wc után, evés előtt: 105,3. Innen indul a matek, Gáborka.

2014. szeptember 29., hétfő

 Most kezdem el.  Hetek óta készülök arra, hogy naplózzam a mindennapjaim. Hogy kitűzzek egy zászlót a 0. ponton, és felcímkézzem olyan, a jelenlegi életszakaszomban fontosnak megítélt konkrét projektekkel, célokkal, amelyeket régóta nem, vagy csak nagyon rövid ideig sikerült megvalósítanom. Az a tervem/vágyam, hogy ezeket a projekteket folyamatában láttassam magammal, és minden nap feljegyezzem az aktuális státuszukat. Akár csak pár mondat, pár sor erejéig. De legyen mit visszanézni 1, 2, 15, 20 nap távlatából. Hogy érzékelhetően lássam, látassam magammal: melyikkel hogy állok. Arra vágyom, hogy képes legyek objektív lenni. Hogy mindig azt írjam le, ami valójában megtörtént velem/bennem. Arra vágyom, hogy a fejlődést lássam vissza.

Sok minden „esett le” az elmúlt 5 hónapban. Megtanultam igényt támasztani magamban ahhoz, hogy elkezdjem megismerni magamat. Csodás folyamat ez. Amikor elkezdtem befelé tekintgetni, először a mindenséget kerestem, az örök és kedves igazságot. Komfortos volt. Amikor úgy éreztem egyre lejjebb merülök, minden kristálytisztán egyszerűnek és rugalmasnak tűnt. Kellemes volt. Aztán később csak lassabban tudtam haladni, és megrekedtem. Bizonytalan volt.  Aztán persze megijedtem. Szerencsére az ösztöneimre hallgattam, elengedtem egy pillanatra az önismereti fonalat, és ha nem is rögtön, de jött az üzenet:

„nincs egyetlen legjobb út, csak sokféle nézőpont, és rengeteg tudás, meg a saját céljaid, amiket magad elé állítasz, és megpróbálod megvalósítani ...” – Kátai Gábor

Van úgy, hogy azok helyezik beléd az itinert, akik per/most testben nincsenek itt. Van úgy, hogy megmagyarázhatatlan okból kifolyólag ezek az energiák elementáris hatással vannak rád, és megsokszorozzák az erődet. Van úgy, hogy ezt az állapotot megosztod a környezeteddel.

És van úgy, hogy 36 évesen úgy döntesz, magadnak szeretnél karácsonyi ajándékot adni. December 24-én elárulom magamnak/nektek, hogy mi volt a fa alatt.

Semmilyen nézőpontból nem vagyok egy rutinos coming out-os figura. Eleddig sem magamnak, sem másnak nem mutattam be transzparens és őszinte módon egyetlen igazán fontos alkotóelememet sem. A pillanat, hogy ezt megszakítsam, úgy érzem: most jött el. Most van az, hogy egyfelől meg is ágyaztam ennek a helyzetnek, de mindemellett mintha zsinóron húzta volna az élet azt a ziccert, amivel megajándékozott az elmúlt szűk fél év alatt. Ezt a kedves együttállást pedig fokozza az érzés: ennek az önvallomásnak nincsen tétje. Ez az önvallomás egy ajándék magamnak. A csomagolópapíron pedig ez áll: legyen most fontosabb a „befelé”, mint a „kifelé”.

2014-es Sziget Fesztivál. Abilty Park. Kint vagyunk a FODISZ-szal. Mellettünk a Démoszthenész Egyesület sátra. Eltelik másfél nap mire átnézek hozzájuk. Gyors beszédvizsgálaton lehet részt venni, leginkább érdekességképpen ülnek oda emberek. Odalépek, mondom, hogy azért én nem csak az „s”-eket ejtem túl puhán, hanem azért más is van. Mellé kicsit vigyorgok is, így lazábbnak tűnök. Közvetlen, nyitott, „elsőránézésrejófej” fiatalember velem szemben, munkacsoport vezető az egyesületben, talán logopédus lehet, gondolom. Húsz percet dumálunk, konklúzió már ott helyben is van, nézzük:

1.       Beszédhibás vagyok. A diagnózis: dadogás.

2.       Meg nem lepődöm, mindamellett szakember ezt még soha eddig nem mondta nekem. Egyébiránt nem szakember sem mondta ezt még soha nekem face to face.

3.       Egyéni és csoportos foglalkozás is van, amin részt vehetek a „soha többé dadogás” program keretein belül. Hallom, értelmezem, de zsigerből jelzem: nem tudom elképzelni, hogy ebben az életemben lesz olyan, hogy folyékonyan beszélek, anélkül, hogy rákoncentrálnék arra: ne akadjak meg, ne legyen görcs.

4.       Bármennyire is nem volt ez most tervben, akkor nekiesek ennek (is).

A találkozás után szinte azonnal felmentem az egyesület honlapjára, ahol szembejött velem minden, amit eddig vagy tudatosan, vagy tudat alatt lenyomtam/elnyomtam, nem vettem róla tudomást. Ez várt:

13 megfigyelés dadogó emberekről

1. Nehezen engedjük el magunkat, nem csak a beszédben, hanem általában… abban, amit érzünk és abban, amit hajlandóak vagyunk kockáztatni.
2. Nem állunk két lábbal a talajon. Nem tudjuk pontosan kik vagyunk, mert túlságosan sokat adunk mások véleményére.
3. Túlságosan mások kedvében akarunk járni. Aggódunk, hogy mások mit gondolnak a viselkedésünkről, a gondolatainkról, a vágyainkról, a hitünkről… lényegben mindenről, ami a személyiségünkkel és önértékelésünkkel kapcsolatos.
4. Szűkös az önképünk. Nem tartalmazza mindazt, amik vagyunk. És folyamatosan próbáljuk begyömöszölni magunkat ebbe a szűkös önképbe. Az ilyen önkép nagyon merev és lekorlátoz bennünket.
5. Hiányzik belőlünk az önérvényesítés képessége. Az önérvényesítő tetteket aggreszív dolognak látjuk, ami növeli bennünk a stresszt. Mivel nem vagyunk határozottak, azt hisszük nincsenek jogaink. Így amikor győztesnek érezzük magunkat, akkor is azt hisszük, hogy ezt valaki más kárára tesszük (mert a mi világunkban a dobogón mindig csak egy győztesnek van hely).
6. Téves elképzeléseink vannak arról, hogy mi minősül elfogadható viselkedésnek. Az rendben van, ha más beszél erőteljesen és dinamikusan, de ha mi beszélünk élénk hangon, akkor úgy érezzük, hogy túl erőteljesek, túl aggresszívek, túl harsányak vagyunk.
7. Attól való félelmünkben, hogy túl erőteljesek vagyunk, erőtlennek látjuk magunkat. Áldozatnak. Gyámoltalannak.
8. Az élet számunkra teljesítmény. Hasonlóan ahhoz, hogy mindig mások kedvére akarunk tenni.
9. Mivel az életet teljesítménynek látjuk félünk hibákat elkövetni, mert mit fognak szólni a többiek.
10. Mivel félünk a hibáktól, félünk a felelősségtől és a döntésektől is.
11. Mivel menekülünk önmagunk elől, nem ismerjük magunkat. Következésképpen csak a nyilvánvalóra koncentrálunk – a tökéletlen beszédünkre. És erre fogjuk minden problémánkat.
12. A fentiek miatt azt hisszük, hogy különbözünk a többi embertől.
13. Ezért nem meglepő, hogy a beszéddel kapcsolatban csak kevés pozitív élményünk van, vagy egyáltalán nincs.

Fontos, hogy bár ezt a megnyilatkozást valóban leginkább magamnak szánom, úgy korrekt, ha képbe helyezem azokat, akik olvassák majd. És az alábbi tények talán még olyan emberek számára is meglepőek lesznek, akik nem csak felszínesen ismernek.

Szóval az van, hogy az én betegségem, az én beszédhibám az elmúlt 25 évben hűséges társként követ. Nem telik el úgy nap, nem telnek el úgy órák, hogy ne lenne téma köztünk (dadogás és én) a kapcsolatunk. A rettegés egy-egy betűkapcsolattól, hogy nem tudom kimondani. A rettegés hozzávetőlegesen 200-300 olyan szótól, amelyről egyértelműen kiderült az elmúlt évek során: vagy nem futok neki, vagy pedig csak nagyon-nagyon megfontoltan. A félelem attól, hogy „észreveszik” rajtam: nekem a beszéd nem olyan, mint a levegővétel. Nekem a beszéd, a látszat ellenére majdnem mindig egy külön harc. Hol kisebb, hol nagyobb csatákat vívok. vele.

Először 9-10 évesen jött a tapasztalás: próbáltam megúszni, hogy ne kelljen hangosan felolvasnom a magyar órán. Ez a motívum elkísért egészen a gimnáziumig. A testnevelés órák előtt rettegtem attól, hogy jelentem kell, és olyan osztálytársam hiányzik, akinek a neve nehezen megy. A „T”, „cs” és”k” betűvel kezdődő szavak a rémeim voltak (sok köztük ma is az). A latin órákról módszeresen próbáltam lógni, mert majdnem mindig hangosan kellett felolvasni, vagy memoritert visszamondani, és Vali néni, a latin tanár nem akarta elhinni, hogy nem azzal van a gond, hogy nem tudom megtanulni, hanem azzal, hogy nem tudom kimondani. És mindeközben vágytam a középpontban lenni (ott is voltam), látszólag sokan érezték, hogy nekem a beszéd nem olyan gördülékeny, mint másoknak, néhányan viccelődtek is azzal, hogy dadogok, de mélyütés soha nem ért senkitől. Pofáztam megállás nélkül úgy, hogy közben majd’ mindig koncentrálnom kellett arra: nehogy látványosan megakadjak. Otthon, családi környezetben persze elengedtem magam, és a szűk családom tisztában volt azzal, hogy komoly harcokat vívok a beszéddel.

Aztán elszaladtak az évek. Technikákat sajátítottam el, amelyek csupán azt eredményezték, hogy kifelé képes voltam tartani a látszatot: komolyabb gondom nincs a beszéd intézményével. Ettől függetlenül persze minden egyes, nagyközönség előtt való megnyilvánulás előtt a kínok kínját éltem meg: lehet, hogy most fog kiderülni? Reményem van abban, hogy ez nem okozott visszafordíthatatlan folyamatokat bennem, de mivel éreztem, hogy ezt így nem szeretném sokáig művelni, ezért egyszer-egyszer már majdnem komoly energiákat fektettem abba, hogy segítséget kérjek szakembertől, aztán az utolsó pillanatban mindig visszariadtam. Nem hittem abban, hogy segíteni tudnak, mert én sem bírtam megfogalmazni, hogy pontosan mi ez, és hogy honnan eredeztethető.

Közben született három csodálatos gyermekem, akik közül kettő komolyan dadogott, Hanna lányom a mai napig küzd a beszéddel, Adél már jön ki a dologból, amiért hála-hála! Leginkább Panninak, a feleségemnek, aki iszonyatos energiákat rakott, és rak a mai napig abba, hogy segítsünk a lányoknak. És mindeközben én játszottam a vakot, és nem voltam hajlandó párhuzamot vonni a lélekfejlődésem lassú üteme, valamint a beszédemmel való harcaim kapcsán felmerülő energiaveszteség között. 

A felszínen mozogtam csak, és az volt a fontos számomra, hogy kifelé megfeleljek. És ez a rossz kód belevitt egy olyan spirálba, hogy annak ellenére, hogy a szakmám megköveteli a folyamatos kommunikációt, a szóban, beszédben való megnyilatkozást, nagyon kevés olyan pillanat van, amikor nem kell külön odafigyelnem arra, hogy mit hogyan mondok, ejtek ki. A szókincsem indirekt is fejlődött talán gyorsabb ütemben, mint egy átlagember számára, hiszen szükségem volt alternatívákra, helyettesítésekre egy szó, kifejezés kapcsán. El kellett telnie 25 évnek ahhoz, hogy elérjek egy olyan útelágazáshoz ahol dönteni akarok: vagy megpróbálok segíteni ezen (magamon), vagy pedig elfogadom azt, hogy nekem ezt dobta a gép. De ha az utóbbi mellett döntök, akkor egyértelmű az elvárásom a folyamattól/magamtól: ne legyen több félelem, ne legyen több rettegés, ne legyen több gyomorgörcs, amikor előadást kell tartani, interjút kell adni, ki kell mondani a hosszú évek tapasztalatai alapján nehéznek bizonyuló szavakat, betűkapcsolatokat. Vagy-vagy. És ebben a kérdésben most nem szeretnék kompromisszumot kötni magammal.

És jó érzéssel tölt el, hogy végre nem kibúvót keresek, és nem bűnbakként mutogatok a fogyatékosságomra, miszerint lám: azért hoztam rossz döntéseket a múltban, mert handicap-el indultam egy-egy futamon. Viszont azt most láttatnom kellett magammal, hogy a konkrét cselekvés elodázása bizonyosan nem jó választás. Temérdek terv porosodik ugyanis a lelkemben/szellememben/elmémben, amelyeket szeretnék végre leporolni, merthogy megvalósításra várnak. És végre enyém a felismerés: nincs jelentősége annak, hogy ezeket a dadogós Áron, vagy pedig a kigyógyult Áron valósítja meg. De tudjam, hogy melyikkel tolom tovább.

Csodás teremtmény az ember: mindig képes meglepni magát, mindig képes lehúzni egy-egy réteget magáról, ezáltal képes életben és mozgásban tartani a folyamatot, amelyet úgy hívunk: önismeret.

Dechert Áron vagyok, 36 éves, és boldog, hogy ezt leírhattam.

Csak elmosódott képünk van arról a pillanatról, amikor 3,8 km úszás, 180 km kerékpározás és egy maraton után a kezünket a magasba emelve, tapsvihar közepette befutunk a célba Nagyatádon. 12 óra 26 perc. Ennyi ideig alkottunk egy megbonthatatlan, az egymásra, és önmagunkra figyelésre egyaránt alapuló közösséget négyen. A Kátai Móka Team csapata, akik 216 váltóból a 151. helyen értünk célba. Petra, Évi, Gábor és Áron.

Már az elmúlt 3 hónapban is többször vált valósággá számomra az, hogy létezik interakció lélek és lélek között párhuzamos idődimenziókban, de az érzés csak július 26-án avanzsálódott bizonyossággá. Mert minek tudhatod be azt a pillanatot, amikor a még mindig 20 kiló súlyfelesleggel a testeden,a 35 fokon tűző napban úgy érzed, hogy elfogyott minden erő, és nem tudsz tovább futni, akkor ott terem melletted a barát, a lelki társ és ugyanúgy mosolyog, mint azon a pólón, amit csuromvizesre izzadtál az elmúlt egy órában? És nem állsz meg, biccentesz egyet az ég felé, sírdogálsz egy fél percet, és haladsz tovább, hogy megcsináld azt amit kitűztél magad elé. Mert minek tudhatod be azt az időszakot, amikor a barát és lelki társ testi halálát csak egy átmenetként éled meg, és az ő energiája hatására fordítasz magadon egy olyat, hogy magad sem tudod honnan jött hozzá az erő? Mert minek tudhatod be azt a viszonyrendszert, amelyben két fiatal nő kizárólag a te kedvedért, kérdés nélkül beszáll egy olyan játékba, amelynek részeként egy számukra ismeretlen ember emlékének adóznak ők is, és rájuk aggatnak egy arcképet ábrázoló pólót, amiben órákon keresztül bringáznak és futnak, miközben folyamatosan jelzik feléd: Áron, mi is érezzük, hogy itt van Gábor...

Az én értelmezésemben arról van szó, hogy igenis: a csodák ideje nem járt le. Olyan mérhetetlen komplex valamivé lett gyúrva az ember, hogy szinte bármire képes, ha visszaigazolva látja a mentális receptorai által, hogy a lélekfejlődése érdekében szükség van bizonyos célok teljesítésére. Jómagam még annyira az út elején járok, hogy egyelőre a fizikai teljesítőképességem kapcsán bizonyítottam be magamnak: vannak még erőtartalékaim. Most ezt szeretném feszegetni még kicsit, amely folyamattól azt várom, hogy lépésről lépésre a mentális erőterem is megerősödik, és elkezd körvonalazódni: mi is pontosan a dolgom itt és most.  

A gyékényesi tó vizében, majd pedig a kerékpár és futó pályán volt pár pillanat, amikor úgy éreztem, hogy lesz valami konkrét konklúzió. Azóta bizonyossá vált bennem, hogy idő kell még annak a kimondásához, hogy pontosan mi is történt velem az elmúlt 3 hónapban, majd pedig július 26-án Nagyatádon. Egyben azonban biztos vagyok. Önző lennék, ha legalább nem próbálnám meg átadni az élményt, amit megéltem az elmúlt időszakban. Átadni azoknak, akik hozzám hasonlóan keresnek valamit. Átadni a csodát, ami nem más, minthogy a keresgélés közben megleljük a fényt. A fényt, ami utat mutat.

Így hát rövidesen megnyitom az "életváltók táborát". Hogy hol, mikor, és milyen formában, még csak sejtések szintjén érzékelem. A legközelebbi alkalommal meg is osztom.

Azt mondják, hogy az ember a halálakor 21 grammot veszít a súlyából. Ennyit nyom a lelkünk. Igaz vagy nem, az mindenesetre érdekes, hogy a lélek mennyiségi értelmezése lehet, hogy egységnyi, függetlenül attól, hogy egy tömeggyilkosról, vagy pedig Teréz anyáról van szó. Mindenesetre abból a szempontból szívesen azonosulok a fenti elmélettel, hogy amennyiben ez így van, az kizárólag azt bizonyítja, hogy a lelkünk a földi életünk véget értével nem hal meg. Tovább él. Ezért is nagy a jelentősége annak, hogy a lelkünk rezdüléseinek ápolása, vagy csak egyszerűen az odafigyelés arra, hogy a lélekfejlődésünk milyen irányba halad, mindig fókuszban legyen. Én 35 évig nem fektettem szinte semmi energiát abba, hogy a szellemem és testem úgy kerüljön szinergiába a lelkemmel, hogy eközben harmóniába kerüljek önmagammal, és legalább fogalmam legyen arról, hogy ebben, a Dechert Áron által megformált földi életemben hova érdemes/szükséges helyeznem a hangsúlyokat. Hogy hol, melyik útelágazásoknál mely jelekre fontos figyelnem. Aztán egyszer csak jelentkezett a vágy és igény arra, hogy megismerjen önmagamat. Onnan pedig nem volt visszaút, és reményem van abban, hogy nem is keresek kibúvót sem a jelenben, sem pedig a jövőben, még akkor sem, ha nem egyszerűen átugorható akadályok keresztezik az utamat. Mert a cél több, mint érdekes: nem függni rendszerektől, emberektől, nevén nevezni és értelmezni a kereteket és korlátokat, majd pedig képesnek lenni arra, hogy ott mélyen, legbelül, szinte bármelyik pillanatban aktív és eredményes üzemmódba állítsam a harmóniagyáramat. Azt gondolom, ez az állapot jelenti majd azt: szabadnak érzem magam.

12 nap. 288 óra. 17.280 perc. Ennyi idő telik el még addig, hogy csobbanni fogok a gyékényesi tó vízében a nagyatádi Ironman triatlon verseny „Kátai Móka Team” váltó tagjaként. Sokan, sokféle utat választunk ahhoz, hogy akaraterőt generáljunk, majd pedig képesek legyünk megzabolázni ezt az erőt. Számomra is megdöbbentő, hogy az én esetemben hogyan voltam képes ennyi időn keresztül vakon létezni. Hogy becsuktam a szemem, vagy nagyon is láttam, csak mivel nem tetszett az, ami elém tárult, így arrébb hajtottam: nem tudom. Mindenesetre az biztos, hogy lassan 20 éve játszom a szerepem: sportmenedzser vagyok, ráadásul abból a fajtából való, aki nem csak megélni akar abból, amit csinál, hanem valóban tevékeny részese kíván lenni annak a szemléletváltásnak, amely folyamat végén az egészséges társadalom kialakulásához a sport és mozgás fókuszba helyezése vezet. Ja. Mindeközben pár hónapja még komoly gondot jelentett számomra 1 km lefutása. Ennek a ténynek a megtapasztalása egyfelől természetesen megcsapott itt-ott, mindenhol, másfelől viszont szerencsére jelet mutatott. Csodálatos teremtmény ugyanis az ember. Lappang bennünk az érzés, hogy valamit nagyon nem faszán csinálunk, és amint megcsillan a remény, hogy látjuk mi a feladat, valamint abban a pillanatban, hogy megízleljük az első izzadságcseppet, amelyet az akaratunk facsart ki magából: képesek leszünk erőt generálni. Nagyatád természetesen csak egy állomás. Azt kívánom magamnak, hogy abban a folyamatban az első jelentőségteljes útelágazás legyen, ahol eldől: ráléphetek-e arra az útra, amely elvezet önmagamhoz. Ahol kódokat találhatok a gondolataim, érzéseim és tetteim tekervényes ösvényeinek szabad és örömteli bejárásához. Ennél többet kívánnom most több mint balgaság volna. Hogy az 1,9 km úszásra, a 35 km kerékpározásra és a 11 km futásra való készülés, a készülés közben mozgósított erők és energiák, majd pedig ezen távok teljesítése valóban azt a harangot kongatják meg-e bennem, amely hangokra most áhítozom, még nem tudom. Egy azonban bizonyos: pár hónapja elkezdtem a párbeszédet egy Dechert Áron nevű csávóval, és még most is úgy érzem, hogy van értelme folytatni ezt a kommunikációt.

Na meg persze Gáborral. Rajta keresztül kezdtem elengedni a haláltól való félelmem, és szól természetesen erről is az életváltóm megmozdítása. Ezért hát, ha valaki július 26-án Nagyatádon jár, és egy olyan pólót lát rajtam izzadni, amin a fenti kép van, álljon meg egy pillanatra, vegyen egy nagy, egészséges mély lélegzetet, és haladjon tovább azzal a tudattal: bármikor nálunk az esély, hogy elkezdjük megismerni magunkat. Csodás egy utazás, higgyétek meg nekem…