Három betű. Csupán három betű. Nem is túl karakteres betűk. Egy „j”, egy „e” és egy „l”. Mégis. Tán észre sem vesszük, de ez a szó észrevétlenül vált/válik az életünk részévé. Számos élethelyzetben használjuk, sok mindenről gondoljuk/érezzük azt, hogy ezzel a szóval ideálisan ki tudunk fejezni észleléseket, amelyeket kívülről - belülről kapunk.
Folyamatosan észlelünk, fogadunk, értelmezünk és elemzünk jeleket. Amelyeknek vagy örülünk, vagy pedig megijedünk tőlük. És tulajdonítunk nekik sok esetben komoly jelentőséget. Jelekből vonunk le nagy ívű, az életünkre komoly befolyással bíró következtetéseket. Meg hát házasítjuk őt. Például a sorssal.
A Jel és a Sors látszólag komfortos párkapcsolatban élnek egymással. Meggyőződésem, hogy csak kevés Jel-Sors házasság nyugszik biztos, átgondolt és őszinte alapokon. Merthogy a legtöbb esetben kívülről érkező jelekkel bíbelődünk. Megszoktuk, hogy jeleket kapni szoktunk. Amelyeket aztán körülnézegetünk, megsimogatunk vagy megpaskolunk, ismerkedünk vele, kifejezzük tetszésünket vagy nem tetszésünket az irányába, majd pedig elhelyezzük őt egy polcra. A lelkünkbe, elménkbe, mentállunkba. Éppen oda, ahol az aktuális élethelyzetünk alapján a legszívesebben látjuk őt. Eddig rendben is volnánk.
De mi van akkor, ha ezt érzékeljük, hogy olyan is van/lehetséges, hogy a jelt mi magunk adjuk? Például magunknak. Mi van akkor, ha úgy érzed, hogy most egy kis ideig elég a külső jelekből? Megköszönöd, értelmezed őket, és úgy döntesz, hogy a kívülről érkező jelek világában most kicsit külön utas leszel. Mi van akkor, ha egyszerre te vagy/leszel a (jel)adó, a csatorna és a fogadó egyben? Mi van akkor, ha az történik, hogy a csoda belülről fakad, és már nem kívülről várod a jeleket, megerősítéseket, reakciókat? Meg a bólintásokat, simogatásokat, dicséreteket, magyarázatokat. Mi van akkor, ha tényleg rálépsz arra az útra, amelyik azért csodás, mert a belső hangok adják a dallamot? Mi van akkor, ha elhiszed, hogy a folytonosan vágyott harmónia megteremtésében képes vagy Te lerakni az első építőkockát? Mi van akkor, ha a kint-bent viszonyrendszerben a „bent” képes kicsit nagyobb teret nyerni?
Tekintettel arra, hogy még friss az élmény, így én is csak tapogatózóm. És természetesen arról nem mondanék le, hogy jelek útján (is) szeretve legyek olyan emberek és energiák által, amelyekkel harmóniában vagyok. Szeretetet kifejezni/adni, és szeretet fogadni/kapni: ezek csodálatos interakciók, amelyek az életet magát jelentik! De nem szeretném, hogy komoly közük legyen azokhoz a folyamatokhoz, amikor külső jelekből vonunk le mélyreható következtetéseket. Arra vágyom, hogy a következtetések levonásához a támogatást és az útmutatást belül vezénylő karmester által daloló kórus dallamai adják, ne pedig bizonytalan eredetű és irányultságú jelek.
És hát persze. Az ellopott okos telefon is egy jel volt. Nincs értelme játszanom a vakot. És nem is akarom. Az életváltó utazásomban egy olyan pillanat/történés volt, aminek meg kellett történnie. Történhetett volna ezerféleképpen, és pont mindegy, hogy végül hogyan valósult meg. Egy a fontos: belülről reagáltam rá.
A legközelebbi konkrétum: 2015. június, Velence: olimpiai távú triatlon verseny. Bizonyos, hogy nem fogom tudni megcsinálni, ha nem megyek le 90 kiló alá. És a mostani utazásban nagyon-nagyon nem lenne jó, ha nem tudnám megcsinálni…
„nincs egyetlen legjobb út, csak sokféle nézőpont, és rengeteg tudás, meg a saját céljaid, amiket magad elé állítasz, és megpróbálod megvalósítani ...” – Kátai Gábor
A ma reggeli futás után, wc után, evés előtt: 105,3. Innen indul a matek, Gáborka.
