Életváltó

Semmilyen nézőpontból nem vagyok egy rutinos coming out-os figura. Eleddig sem magamnak, sem másnak nem mutattam be transzparens és őszinte módon egyetlen igazán fontos alkotóelememet sem. A pillanat, hogy ezt megszakítsam, úgy érzem: most jött el. Most van az, hogy egyfelől meg is ágyaztam ennek a helyzetnek, de mindemellett mintha zsinóron húzta volna az élet azt a ziccert, amivel megajándékozott az elmúlt szűk fél év alatt. Ezt a kedves együttállást pedig fokozza az érzés: ennek az önvallomásnak nincsen tétje. Ez az önvallomás egy ajándék magamnak. A csomagolópapíron pedig ez áll: legyen most fontosabb a „befelé”, mint a „kifelé”.

2014-es Sziget Fesztivál. Abilty Park. Kint vagyunk a FODISZ-szal. Mellettünk a Démoszthenész Egyesület sátra. Eltelik másfél nap mire átnézek hozzájuk. Gyors beszédvizsgálaton lehet részt venni, leginkább érdekességképpen ülnek oda emberek. Odalépek, mondom, hogy azért én nem csak az „s”-eket ejtem túl puhán, hanem azért más is van. Mellé kicsit vigyorgok is, így lazábbnak tűnök. Közvetlen, nyitott, „elsőránézésrejófej” fiatalember velem szemben, munkacsoport vezető az egyesületben, talán logopédus lehet, gondolom. Húsz percet dumálunk, konklúzió már ott helyben is van, nézzük:

1.       Beszédhibás vagyok. A diagnózis: dadogás.

2.       Meg nem lepődöm, mindamellett szakember ezt még soha eddig nem mondta nekem. Egyébiránt nem szakember sem mondta ezt még soha nekem face to face.

3.       Egyéni és csoportos foglalkozás is van, amin részt vehetek a „soha többé dadogás” program keretein belül. Hallom, értelmezem, de zsigerből jelzem: nem tudom elképzelni, hogy ebben az életemben lesz olyan, hogy folyékonyan beszélek, anélkül, hogy rákoncentrálnék arra: ne akadjak meg, ne legyen görcs.

4.       Bármennyire is nem volt ez most tervben, akkor nekiesek ennek (is).

A találkozás után szinte azonnal felmentem az egyesület honlapjára, ahol szembejött velem minden, amit eddig vagy tudatosan, vagy tudat alatt lenyomtam/elnyomtam, nem vettem róla tudomást. Ez várt:

13 megfigyelés dadogó emberekről

1. Nehezen engedjük el magunkat, nem csak a beszédben, hanem általában… abban, amit érzünk és abban, amit hajlandóak vagyunk kockáztatni.
2. Nem állunk két lábbal a talajon. Nem tudjuk pontosan kik vagyunk, mert túlságosan sokat adunk mások véleményére.
3. Túlságosan mások kedvében akarunk járni. Aggódunk, hogy mások mit gondolnak a viselkedésünkről, a gondolatainkról, a vágyainkról, a hitünkről… lényegben mindenről, ami a személyiségünkkel és önértékelésünkkel kapcsolatos.
4. Szűkös az önképünk. Nem tartalmazza mindazt, amik vagyunk. És folyamatosan próbáljuk begyömöszölni magunkat ebbe a szűkös önképbe. Az ilyen önkép nagyon merev és lekorlátoz bennünket.
5. Hiányzik belőlünk az önérvényesítés képessége. Az önérvényesítő tetteket aggreszív dolognak látjuk, ami növeli bennünk a stresszt. Mivel nem vagyunk határozottak, azt hisszük nincsenek jogaink. Így amikor győztesnek érezzük magunkat, akkor is azt hisszük, hogy ezt valaki más kárára tesszük (mert a mi világunkban a dobogón mindig csak egy győztesnek van hely).
6. Téves elképzeléseink vannak arról, hogy mi minősül elfogadható viselkedésnek. Az rendben van, ha más beszél erőteljesen és dinamikusan, de ha mi beszélünk élénk hangon, akkor úgy érezzük, hogy túl erőteljesek, túl aggresszívek, túl harsányak vagyunk.
7. Attól való félelmünkben, hogy túl erőteljesek vagyunk, erőtlennek látjuk magunkat. Áldozatnak. Gyámoltalannak.
8. Az élet számunkra teljesítmény. Hasonlóan ahhoz, hogy mindig mások kedvére akarunk tenni.
9. Mivel az életet teljesítménynek látjuk félünk hibákat elkövetni, mert mit fognak szólni a többiek.
10. Mivel félünk a hibáktól, félünk a felelősségtől és a döntésektől is.
11. Mivel menekülünk önmagunk elől, nem ismerjük magunkat. Következésképpen csak a nyilvánvalóra koncentrálunk – a tökéletlen beszédünkre. És erre fogjuk minden problémánkat.
12. A fentiek miatt azt hisszük, hogy különbözünk a többi embertől.
13. Ezért nem meglepő, hogy a beszéddel kapcsolatban csak kevés pozitív élményünk van, vagy egyáltalán nincs.

Fontos, hogy bár ezt a megnyilatkozást valóban leginkább magamnak szánom, úgy korrekt, ha képbe helyezem azokat, akik olvassák majd. És az alábbi tények talán még olyan emberek számára is meglepőek lesznek, akik nem csak felszínesen ismernek.

Szóval az van, hogy az én betegségem, az én beszédhibám az elmúlt 25 évben hűséges társként követ. Nem telik el úgy nap, nem telnek el úgy órák, hogy ne lenne téma köztünk (dadogás és én) a kapcsolatunk. A rettegés egy-egy betűkapcsolattól, hogy nem tudom kimondani. A rettegés hozzávetőlegesen 200-300 olyan szótól, amelyről egyértelműen kiderült az elmúlt évek során: vagy nem futok neki, vagy pedig csak nagyon-nagyon megfontoltan. A félelem attól, hogy „észreveszik” rajtam: nekem a beszéd nem olyan, mint a levegővétel. Nekem a beszéd, a látszat ellenére majdnem mindig egy külön harc. Hol kisebb, hol nagyobb csatákat vívok. vele.

Először 9-10 évesen jött a tapasztalás: próbáltam megúszni, hogy ne kelljen hangosan felolvasnom a magyar órán. Ez a motívum elkísért egészen a gimnáziumig. A testnevelés órák előtt rettegtem attól, hogy jelentem kell, és olyan osztálytársam hiányzik, akinek a neve nehezen megy. A „T”, „cs” és”k” betűvel kezdődő szavak a rémeim voltak (sok köztük ma is az). A latin órákról módszeresen próbáltam lógni, mert majdnem mindig hangosan kellett felolvasni, vagy memoritert visszamondani, és Vali néni, a latin tanár nem akarta elhinni, hogy nem azzal van a gond, hogy nem tudom megtanulni, hanem azzal, hogy nem tudom kimondani. És mindeközben vágytam a középpontban lenni (ott is voltam), látszólag sokan érezték, hogy nekem a beszéd nem olyan gördülékeny, mint másoknak, néhányan viccelődtek is azzal, hogy dadogok, de mélyütés soha nem ért senkitől. Pofáztam megállás nélkül úgy, hogy közben majd’ mindig koncentrálnom kellett arra: nehogy látványosan megakadjak. Otthon, családi környezetben persze elengedtem magam, és a szűk családom tisztában volt azzal, hogy komoly harcokat vívok a beszéddel.

Aztán elszaladtak az évek. Technikákat sajátítottam el, amelyek csupán azt eredményezték, hogy kifelé képes voltam tartani a látszatot: komolyabb gondom nincs a beszéd intézményével. Ettől függetlenül persze minden egyes, nagyközönség előtt való megnyilvánulás előtt a kínok kínját éltem meg: lehet, hogy most fog kiderülni? Reményem van abban, hogy ez nem okozott visszafordíthatatlan folyamatokat bennem, de mivel éreztem, hogy ezt így nem szeretném sokáig művelni, ezért egyszer-egyszer már majdnem komoly energiákat fektettem abba, hogy segítséget kérjek szakembertől, aztán az utolsó pillanatban mindig visszariadtam. Nem hittem abban, hogy segíteni tudnak, mert én sem bírtam megfogalmazni, hogy pontosan mi ez, és hogy honnan eredeztethető.

Közben született három csodálatos gyermekem, akik közül kettő komolyan dadogott, Hanna lányom a mai napig küzd a beszéddel, Adél már jön ki a dologból, amiért hála-hála! Leginkább Panninak, a feleségemnek, aki iszonyatos energiákat rakott, és rak a mai napig abba, hogy segítsünk a lányoknak. És mindeközben én játszottam a vakot, és nem voltam hajlandó párhuzamot vonni a lélekfejlődésem lassú üteme, valamint a beszédemmel való harcaim kapcsán felmerülő energiaveszteség között. 

A felszínen mozogtam csak, és az volt a fontos számomra, hogy kifelé megfeleljek. És ez a rossz kód belevitt egy olyan spirálba, hogy annak ellenére, hogy a szakmám megköveteli a folyamatos kommunikációt, a szóban, beszédben való megnyilatkozást, nagyon kevés olyan pillanat van, amikor nem kell külön odafigyelnem arra, hogy mit hogyan mondok, ejtek ki. A szókincsem indirekt is fejlődött talán gyorsabb ütemben, mint egy átlagember számára, hiszen szükségem volt alternatívákra, helyettesítésekre egy szó, kifejezés kapcsán. El kellett telnie 25 évnek ahhoz, hogy elérjek egy olyan útelágazáshoz ahol dönteni akarok: vagy megpróbálok segíteni ezen (magamon), vagy pedig elfogadom azt, hogy nekem ezt dobta a gép. De ha az utóbbi mellett döntök, akkor egyértelmű az elvárásom a folyamattól/magamtól: ne legyen több félelem, ne legyen több rettegés, ne legyen több gyomorgörcs, amikor előadást kell tartani, interjút kell adni, ki kell mondani a hosszú évek tapasztalatai alapján nehéznek bizonyuló szavakat, betűkapcsolatokat. Vagy-vagy. És ebben a kérdésben most nem szeretnék kompromisszumot kötni magammal.

És jó érzéssel tölt el, hogy végre nem kibúvót keresek, és nem bűnbakként mutogatok a fogyatékosságomra, miszerint lám: azért hoztam rossz döntéseket a múltban, mert handicap-el indultam egy-egy futamon. Viszont azt most láttatnom kellett magammal, hogy a konkrét cselekvés elodázása bizonyosan nem jó választás. Temérdek terv porosodik ugyanis a lelkemben/szellememben/elmémben, amelyeket szeretnék végre leporolni, merthogy megvalósításra várnak. És végre enyém a felismerés: nincs jelentősége annak, hogy ezeket a dadogós Áron, vagy pedig a kigyógyult Áron valósítja meg. De tudjam, hogy melyikkel tolom tovább.

Csodás teremtmény az ember: mindig képes meglepni magát, mindig képes lehúzni egy-egy réteget magáról, ezáltal képes életben és mozgásban tartani a folyamatot, amelyet úgy hívunk: önismeret.

Dechert Áron vagyok, 36 éves, és boldog, hogy ezt leírhattam.